Az Abszolútum kritikái

Marosán, Bence Péter (2019) Az Abszolútum kritikái. In: „Kritika a német idealizmusban és a német idealizmus kritikája", 2019. június 20-21., ELTE BTK, Filozófia Intézet. (Unpublished)

Preview

Text Az Abszolútum kritikái-előadás-MAROSÁN-2009.pdf Download (586kB) | Preview

Abstract

Előadásomban a klasszikus német idealizmus néhány fő képviselőjének az Abszolútum filozófiai tematizációjáról alkotott felfogásának bizonyos, általam lényegesnek tartott vonását szeretném bemutatni. Egy olyan Kanttól Hegelig tartó, máig ható következményekkel bíró fejlődési folyamatot kívánok tárgyalni, melynek fő tétje az volt, hogy milyen módon biztosítható legitim megszólalási pozíció a létezés egészével, az Abszolútummal kapcsolatban. A címben lévő genitivus obiectivus és genitivus subiectivus szándékos: egyszerre van szó az Abszolútum (mint metafizikai koncepció) fölött gyakorolt kritikákról, amelyet speciálisan Kanthoz kapcsolhatunk, és – másfelől – az Abszolútum önmaga felett gyakorolt kritikájáról, az Abszolútum önkritikájáról, amely Hegel felfogására utal, akinél arról a fejlődési folyamatról esik szó, melynek során az Abszolútum leküzdi saját korlátait és egyoldalúságait. Ennek a folyamatnak a kezdetén a kanti kritikai fordulat áll, melynek során az ismeretigényt támasztó jogos filozófiai diskurzust a lehetséges tapasztalat (és ezzel összefüggésben: a szubjektivitás önreflexiójának) területére korlátozta. Ha igazolt ismeretre nem is tehetünk szert az érzékfölötti léttel (a magában való dologgal) kapcsolatban, azért racionális hitünk még lehet vele kapcsolatban. Ennyiben Kant nem zárta ki teljesen az Abszolútumra vonatkozó vizsgálódásokat a filozófia köréből. A Kant utáni német filozófia, különösen Fichténél, Schellingnél és Hegelnél, arra összpontosított, hogy a kanti kritika eredményeit figyelembe véve, hogyan lehet mégis visszanyerni a megalapozott tudásigénnyel fellépő metafizika pozícióját. Ennek a fejlődési folyamatnak a fő motívuma a történetiség (mint metafizikai esemény, mint az Abszolútum története) problémája volt; és a saját korlátait leküzdő Abszolútum képzete. Ezt az elképzelést talán a legteljesebben és leghatásosabban Hegel dolgozta ki. Volt azonban ennek a folyamatnak egy további sarkalatos kérdése, ami leginkább Schelling számára vált kínzó problémává: ez az a kérdés, hogy a végesség pozíciójából mennyire vehetjük fel egy végtelen szubjektum (a szellem mint Abszolútum) álláspontját? Hegelnél, legalábbis bizonyos helyeken egyértelműen (vagy legalábbis egyértelműnek tűnően) azonosítható módon megjelenik az a felfogás, hogy bizonyos módon igenis képesek vagyunk betekintést nyerni az Abszolútum (az abszolút szellem) pozíciójába. Schellingnél – amennyire én értem – végig megmarad végesség és végtelenség feszültségteli szembenállása. Máig ennek a vitának az örökösei vagyunk – elemi filozófiai érdekünk, hogy megértsük ennek (az Abszolútum tematizálhatóságával kapcsolatos) fejlődési folyamatnak a részleteit.

Actions (login required)

Edit Item