A hatásvesztés gyakorisága és lehetséges okai Crohn-betegség egyéves biológiai kezelése során = Frequency and predictors of loss of response to biological therapy in Crohn’s disease after one-year treatment period

Molnár, Tamás and Farkas, Klaudia and Nyári, Tibor and Szepes, Zoltán and Nagy, Ferenc and Kiss, Tamás and Wittmann, Tibor (2011) A hatásvesztés gyakorisága és lehetséges okai Crohn-betegség egyéves biológiai kezelése során = Frequency and predictors of loss of response to biological therapy in Crohn’s disease after one-year treatment period. Orvosi Hetilap, 152 (24). pp. 951-957. ISSN 0030-6002

Text oh.2011.29128.pdf Restricted to Repository staff only until 30 June 2031. Download (131kB)

Abstract

A gyulladásos bélbetegségek biológiai kezelése során gyakori a másodlagos hatástalanság, illetve hatásvesztés, amikor a rendszeresen alkalmazott biológiai kezelés ellenére a kezelés folyamán a kezdeti hatékonyság elveszik és a betegség fellángol. Célkitűzés: A szerzők célja jelen tanulmányban az volt, hogy számítógépes adatnyilvántartásuk alapján felmérjék, hogy az infliximab, illetve adalimumab indukciós kezelésre kedvezően reagáló betegeik között egyéves időtartam alatt milyen gyakorisággal fordult elő dózisemelést, illetve dózissűrítést indokló hatásvesztés, és melyek azok a klinikai és laboratóriumi paraméterek, amelyek ezt előre jelezték, és vajon van-e különbség a dózisintenzifikálás gyakoriságában a két szer esetén. Betegek és módszerek: Hatvanegy Crohn-betegük volt, akiknél az indukciós kezelés sikeres volt, és ezt követően rendszeres fenntartó kezelést kaptak. Közülük 35 beteg infliximabkezelésben, míg 26 adalimumabkezelésben részesült. Az infliximabcsoportban egyetlen beteg sem kapott korábban biológiai kezelést, míg az adalimumabbal kezelt betegek között 10 volt naiv, korábban biológiai szerrel nem kezelt beteg. Összehasonlították a fellángolást mutató és a tartósan remisszióban lévő csoport adatait, valamint az infliximabbal kezelt betegek jellemzőit is összevetették az adalimumabbal kezelt naiv betegekével. A statisztikai analízist χ²-próbával végezték, a hatásvesztés bekövetkeztének idejét Kaplan–Meier-görbével ábrázolták. Eredmények: Az indukciós kezelés a betegek 70,5%-ában remissziót, a maradék 29,5%-ában pedig legalább 100 pontos Crohn-betegség-aktivitásiindex-csökkenéssel jellemezhető klinikai választ eredményezett. Hatásvesztés a vizsgált egyéves periódusban a 61 betegből 22-nél fordult elő. A hatásvesztő csoportban szignifikánsan alacsonyabb volt az indukciós kezelésre remisszióba kerülő betegek aránya, míg szignifikánsan több beteg részesült immunszuppresszív kezelésben a biológia terápia kezdetén és alatta a remissziós csoportban. A hatásvesztés szignifikánsan gyakoribb volt és hamarabb következett be az adalimumabbal kezelt naiv csoportban az infliximabbal kezeltekhez képest. Következtetések: A biológiai kezelés finanszírozásának tervezésekor számolni kell a dózis korrekciójának szükségessé válásával jelentősen emelkedő költségekre a betegek jelentős hányadában, különösen adalimumabkezelés kapcsán. Orv. Hetil., 2011, 152, 951–957. | Secondary loss of response (initial good response followed by loss of response and flare up) is a frequent event occurring during biological therapy. The aim of this study was to assess loss of efficacy in patients with Crohn’s disease treated with infliximab or adalimumab for a year. Secondary goals were to identify clinical or laboratory predictors of loss of response and to evaluate whether the frequency of dose escalation differs in patients receiving infliximab or adalimumab. Data were provided by a computerized database. Patients and methods: Sixty-one patients with Crohn’s disease achieved remission after induction therapy and received regular maintenance treatment. 35 of them were on infliximab, and 26 on adalimumab therapy. None of the patients treated with infliximab received previous biological therapy, while 10 of the adalimumab-treated patients were naïve to biological therapy. Authors compared the data of patients who relapsed with those who remained in remission and also the characteristics of infliximab-treated patients with adalimumab-naïve patients. Data were analyzed using Chi-square test. Kaplan Meier curve was used to show the time of loss of efficacy. Results: Remission was achieved in 70.5%, and response was achieved in 29.5% of the patients after induction. Loss of response occurred in 22 of the 61 patients after a year of therapy. The proportion of remission after induction was significantly lower in patients who lost response vs. those who remained in remission. More patients with sustained remission received immunosuppressive therapy before and during the biological therapy vs. those with loss of response. Loss of response was significantly more frequent and occurred earlier in adalimumab-naive patients vs. infliximab-treated patients. Conclusion: The need for dose escalation should be calculated in the budget in the majority of patients, especially in adalimumab-treated patients. Orv. Hetil., 2011, 152, 951–957.

Actions (login required)

Edit Item